Thrive / Bőség (2)

(A címlapkép Papp Norbert munkája, "Az ego sárkányának megszelídítése".)

Kedves Olvasók!

Milyen fontos a kapcsolat közöttünk! Nekem nagyon fontos. Hogy lássuk egymást, elkísérjük egymást az úton, otthonosan.

"Akkor élek igazán, ha látom a szíved mintázatát."

Álom: 

Tegnap azt álmodtam, hogy Édesanyám él, a vége felé de vidáman, mert alkot, a szobáját olyan ábrákkal, poszterekkel, matricákkal díszíti ki, amelyek mind mozognak, animáltak, kifejezők. Fiatalkort, erős körvonalakat mutatnak és örömét leli benne. Egyedül van amikor nem mutathatja senkinek, de főleg magának csinálja, a saját örömére. Látom, érzem amikor ott vagyok. Sajnálom, hogy egyedül él, sajnálom, hogy kevés segítséget kap. Örülök, hogy meg tudja mutatni az élet szépségét bármilyen körülmények között! Nem csak látni, mutatni is!

A mai álom más volt. Édesanyám ágyban, végéhez közel. Nagyon szeretem. Egy alkalommal odamegyek hozzá és látom, hogy fel van puffadva a karja, keze, és én megfogom, mint amikor nem működött a veséje már. Segítséget hívnék, aktívan, nem lehet. Odabújok hozzá, abszolút és intenzív örömet érzek az ölelésében. Közelgő veszteség. Fájdalom, nagy fájdalom.

A fájdalomban lenni és onnan szemlélni a világot más, mint szemlélni a világot és a fájdalomra nézni. Váltogatunk a tudatállapotok között. Mind validak. Vállaljuk őket, a szemüvegeket. A szemüvegek ilyenkor mi magunk vagyunk, belülről nézünk és egészen mást látunk a érzelmi rendszerünkkel, gondolatainkkal, egész szervezetünkkel, nyilvánvalóan.

Eszembe jut mit szoktunk csinálni, hogyan váltogatunk a módok közt, áramolnak bennünk. Mennyire valid mind, és mégvalidabb ahogy áramolnak és az elasztikusság amellyel mindezt kezelni tudjuk, autonóm módon kezeli a szervezetünk. Bízhatunk az áramlásukban, bízhatunk a szervezetünkben; rendben van, ha azonosulunk egy élménnyel, normális, mi az hogy, és klassz amikor bölcsek tudunk lenne, áldottak abban a tekintetben, hogy kilátunk az egészből, meg tudjuk várni a végét, az elejét, közepét, teljességét.

Eszembe jutott ebben a nagy fájdalomban az az idézet Stephen Levine-tól, hogy "a személyiségünk a gyászunk formája".

Hol van a személyiségünk és mit csinál egy fesztiválon, egy halálos ágynál, egy születéskor, szerelmesen, szülői ölelésben, ha egyedül vagyunk? Hogyan szelídítjük meg az egónk sárkányát? Mikor vagyunk képesek a teljességre?

A gyászunk formája, a személyiségünk tükre, látásunk helyzetről helyzetre, pillanatról pillanatra változik. Vannak, akik számára ez vagy az a terület gyakrabban látható, vannak, akik nagyobb térségben laknak. Az elasztikusságon dolgozunk, és irányítjuk erre vagy arra a látásunkat, végül a képek és élmények mögötti üres teljességre, összekapcsolt mindenségre fókuszálunk.

Az álom aztán továbbment, de nem korábban, minthogy szándékosan és őszintén éreztem volna ezt a nagy fájdalmat, elkeseredést. Nem voltam elégedett a mértékével, amennyire csak tudtam közelebb mentem. Azt gondoltam eddig jutottam, itt tart most a gyászfolyamatom. Tudatában voltam néhány hete, hogy ismét gyászolok.

Aztán valami megváltozott. A képek cserélődtek, közben a külső világban vihar csapott le olyan dörgéssel, hogy rezgett az egész ház és csapkodta az eső a tetőablakot. Tehát változtak a képek, először vásárló érdeklődők érkeztek a lakásra, egy csoport, és én koherensen és kiegyensúlyozva voltam képes (szándékosan használom ezt a formulát) elmondani Édesanyámmal mi volt, hogyan élt és miért, és miért ilyen a lakás, mik a lehetőségei. Majd egy hegytetőn találtuk magunkat, és egy padon megláttam J-t. Ő régebb óta látott engem, megvárta, hogy észrevegyem. Nagyon megörültem neki, hiszen szeretem. Ekkor a kép ismét váltott, és ritka légköri jelenség alakult ki az álomvilágban – egy pillanatra elfelejtettem, hogy ott vagyok –, gigászi, hófehér, jobbra húzódó, angyalszárnyra emlékeztető állófelhő onnan eredően ahol vagyunk. A hatalmas tollak az alján rezegtek, az egész több száz méteres, hófehér, csillogó jégből és párából áll, tiszta és fehér, fényes, érdekes.

Majd egy lakásban találtuk magunkat. Mindenkinek megvolt a helye, átutazóban én is cégesen – rendezett volt, tiszta de belakott. Nekem is megvolt az ágyam s helyem. Mindenféle kisállatok jöttek, repültek be, másztak elő. Elképesztőek. Ekkorra az álom és a hogylétem, közérzetem gyökeresen megváltozott, már a J-vel való találkozásra is. Nagy levegőt vettem és sóhajtani tudtam, nagyot, a valóságban is, megkönnyebbült a mellkasom, hála az elasztikusság Istenének! Nevezhetjük neuroplaszticitásnak egy rétegben, egy másikban energetikai átrendeződésnek, egy harmadikban szerencsének, egy negyedikben törekvésnek, egy ötödikben szeretetnek. Egy hatodikban tudatnak.

Tehát egy lakásban, és mindenféle állatok jönnek. Berepült például egy körülbelül palacsintányi... repülő mókus? Madár? Lepke? A falra ült, ellapult. A feje önálló madárrá vált ha jól emlékszem, és míg a szárnyak teljesen a falra lapulva kiterültek és elterjedtek – olyan módon, hogy a terjedés irányaiban békákká váltak akik széthúzták az egészet –, tehát ez az önálló fejmadár közelebb repült vagy mászott hozzám, rám ült. Jó érzés volt, kíváncsi, bizalmas és barátságos, kapcsolat. Gondoltam ha ez egy álom lenne, akkor pontosan egy pszichedelikus utazáshoz hasonlítana, ha láttam volna már ilyen organikus pszichedelikus utazást, de még csak festményen – és innen a valóságból nézve egészen álomszerű és könnyű. Aztán rájöttem, hogy álmodom. Közben jött egy hullámos papagáj is, szintén nagyon szelíd, ő is rám ült. Édesanyám totemállata a fejemben sokáig. Társállata volt, gondozottja, társasága. Családja, mint én. A hullámos papagájok elképesztően empatikus állatok. Rengeteg tükörneuronjuknak hála elképesztően együttérzőek. Édesanyám nagy területet lakott a bensőnkből, újra és újra végigment a fájdalom útján, egyedül; néha eltévedt, néha beszűkült, mint mindenki, és ezen a széles területen élt és tanított, amikor tudott. Istennek legyen hála. Struktúrát, kíváncsiságot, választást, önzetlenséget, szeretetet, a család értékét, és rámutatott a saját csapdáira is. Én fafejű diákként tanultam nála.

Nos tehát pszichedelikus állatok, jött még néhány. Majd a kép váltott, és fürdeni mentünk, valami nyilvános fürdőbe, és mindenféle társaság volt, és közben munkára készültem, majd holnap, és mindenkivel barátságos voltam és ők is velem, és kíváncsi, és választottam. Könnyedebb voltam. Nem azt a fajta abszolút boldogságot éltem, mint Édesanyám ölelésében, hanem kíváncsi könnyűséget, amelyet a nyitottság és a feléd fordulással megteremtett biztonság ad. Így ébredtem, lassan, így ültem le fáradtan és így írok és ülök itt most, szeretett laptopommal az ölemben és szeretett személyeddel vagy személyekkel való beszélgetésre készülve.

"Személyiségünk a gyászunk formája." Illetve szeretnénk képesnek lenni segíteni. Talán úgy érdemes élni, hogy ennek meglegyenek a feltételei, egyre jobban, egészségügyileg, fizikailag, lelkileg. Szeretünk. Egyszerű keretekkel élünk, és erre vagy arra irányul a figyelmünk. Egyre nagyobb elasztikussággal bennünk, remélem, míg a szemüveget le nem tesszük.

Köszönöm, hogy kicsit meg tudtam könnyebbülni, hogy itt tudtunk lenni. Köszönöm.

Stephen Levine csodálatos szavaival:

"But with ego-death experience as with a physical death, it's easier to die than to stay dead, and what do you do with that painful old self-image after a glimpse beyond the kasina and our farthest, most trea­sured horizon?

After seeing into the nature of thinking and the thinker?

After the origins of consciousness are realized? After form and all that we know and believe appear as but a tiny bubble on the frothy tip of one very small wave amongst innumerable greater waves on a boundless ocean?

And perhaps the best answer to that question of what to do with one’s life after one awakens was well offered by one of Kerouac's dharma bums who, when asked what he was going to do with the rest of his life, answered, "Just watch it."

To deconstruct the compulsions of the given personality, to settle back while stepping in, takes strength and courage. To go beyond the familiar and open to the transpersonal, universal miracle of just being is to unlock the personality. Not to cure it, of course, but simply to offer it some care and healing. To loosen some of its bonds and live a bit more lightly, relating to rather than from the chaos-oriented ordi­nary mind. To allow our intentions a bit more clarity and patience as we take the next step inward toward healing.

Sudden wholehearted comprehension said: cut out the middle man, the proprietary interpreter of the senses. Live directly. Truth resides as a dormant grace in the cells like hidden flowers in a rain forest waiting to become cures when at last the illness is acknowledged.

The deepest truth cannot be spoken. The mystery has nothing to press its tongue against; it cannot speak. Only the illusion can be described.

But observing the personality, clearly I was not that. But rather the awareness by which it was seen. The luminous space between the atoms and desires that created it,

The personality, as ill-fitting as it seemed, could nonetheless be recognized as a necessary dynamic at this stage of evolution. In the same way that one cannot have a voice without a tone of voice, so we cannot have being without a way of being, a personality.

Our personality is the shape of our grief, the manner in which we deal with our pain. A coping mechanism. A driving force from life to life that benefits greatly from the teachings of the heart.

Seen as the personality rather than my personality, it settles down and stops taking itself so seriously, often experiencing an expanded sense of being. Of the personal uniting with the universal.

Passing through strata after strata of consciousness, there comes a silence so deep that form cannot manifest.

A bliss ensues in which even a single molecule can accommodate the big bang. And I Am That (Om Tat Sat) for three billion years rather than become anything less."