Tanárunk önvallomása

"Before the universe was, I am" – Ken Wilber

Magamon keresztül jutok el hozzád, bizonyos rétegeken, bírón, tanáron keresztül,
pontosabban a te bíródig, tanárodig, aki interpretációján át közvetve érzékellek.

Ez a társas interakcióink hétköznapi módja. Kár mást várni. Jobb közös cukiságnak látni.
Talán azon érdemes változtatni, hogy szerény leszek, ha tudok – ami együttérzésből fakad a faramuci szituációval.

Fontos tudni, hogy pontosan ugyanabban a hajóban ülünk.
Nem tudsz a tanárod, bíród nélkül beszélni, és én sem, a hétköznapokban (sem).

Néha csak nagyon vékony, hártyányi a réteg, néha hegynyi,
és mindenkié más anyagokból van.

Amikor közvetlennek érezzük a találkozást, olyankor vékonyabb,
ámbátor ki tudja tényleg sokkal vékonyabb-e, vagy csak az addig fókuszált legkülső régió kevesebb.

Rétegektől és viszonyrendszerektől eltekintve önnön struktúránk részeinek összhangjában lelhetünk pihentető menedéket,
itt találjuk meg a tapasztalatot, amit keresünk, és áramlásnak nevezünk.

Amikor tartani tudjuk magunkat ehhez – őszintén, tipikusan könnyekkel, a ridegnek vélt külső burok áttörésével –,
akkor fellélegzünk és kilátunk magunkon és észrevesznek, és beindul a szabályozatlan, harmonikus, teres kreativitás, interakció.

Semmi más nem történt, mint a struktúra igazodott kicsit. Amely nagyon kicsi, külső rétegünk,
ahol a bíró és a tanár lakik, és attól óriási, amennyire közmegegyezéssel fontosnak érezzük és ráfigyelünk.

Emiatt a közmegegyezés miatt szeretnénk fenntartani, ezért ragaszkodunk hozzá, hogy egyedi legyen és állandó.
Azért nem hagyjuk változni, mert mindenki erre figyel és eszerint értékel minket, óhatatlanul ezt babusgatjuk.

Szeretetnénk, ha babusgatnának, szeretnének, felnőttként is, és egészen idáig ez a struktúra hozott el minket látszólag.
És aggódunk afelől, hogy a magunk, ami alig látszik, vállalható-e, szerethető-e "as is", beleillik-e a tanár és bíró szabályrendszerébe.

Talán a boldogság kulcsa az, hogy olyan szituációkat keressünk, ahol ezzel az egész hacacáréval kevesebbet foglalkozhatunk,
bőrünkből könnyebben kibújunk, és szabadabban vagyunk "valósak", szeretnek ahogy vagyunk és szabadabban alkotunk.

Vagy keresztülmegyünk a bírón és tanáron újra és újra, megpróbáljuk magunk mellé, a (benső) magunk mellé ültetni őket,
és mások bírója és tanára és magja mellé, és hat- vagy többoldalú dialógusokat folytatni amíg egyenletesen megenyhül a rendszer, a szeretet kifejeződésébe, önnön magunkkal bizalomba.

Senki sem ülhet egymás fején, mind a földön ülünk.
Reménykedünk a szívben, mégis a bíróra és tanárra figyelünk.

Az én elakadásom nagy. A te elakadásod mi?
Ha csak egyikünk szabad lenne...

Ez adhat okot a szerénységre, mert ez a mechanizmus elkerülhetetlen.
Ez adhat okot lépkedésre az életben, szerényen, Y-elágazásból Y-ba, mert nincs más hátra, mint bírón és tanáron keresztüli élet.

És a bíró és tanár is szíves jószág, az áttörés is szíves jószág,
én is szíves jószág vagyok, nálad ugyanez, hadd éljünk végre egy kicsit nyugodtan, békén, elismeréssel, lecsitított külsővel, megengedő és humoros, közös nyugiban úgy őszintén.

A cselekedeteiddel tapétázod ki a falam,
vagy a lényegeddel?