Dícsérő szavak / Eulogy

Sziasztok!

Édesanyám tegnap meghalt.

Nekem ez jutott eszembe tegnap:

4 hours after passing

My Mother and Father are standing behind me
My Father to the right, his left palm on my shoulder
My Mother to the left, her right palm on my shoulder
They are with me
And they love each other very much
Finally
They cuddle up to each other's necks and shoulders
And faces
Lovely, smiling faces
In their youth, with the experience of a lifetime
Lit up, shining
With a golden white bright light around their heads

Ezt pedig egy barátom, Michael Harris írta két éve egy beszélgetésünket követően:

Greatest day

— A mother writes —

My dear, dear, darling boy,

the day you were born
was the greatest day,
my greatest joy,

my dear, dear, darling boy.

Sok mindent lehetne még írni, de lehet, hogy ezen a fórumon ennyi elég.

Édesanyámnak az volt az üzenete, hogy egyszerű és jó emberek legyünk. Ne legyünk királyok.
Azt is üzeni, hogy mindig mindent odafigyeléssel csináljunk és sose okozzunk kárt vagy bántódást. Ez is szeretet.
És természetesen minden olyan réteg ami súrlódik köztünk súlytalanná vált az utolsó hónapokban. Teljes időpocsékolás. Megjelennek ezek a dolgok néha, de semmi súlyuk nincsen, csak győzzünk rá így tekinteni. Ehhez pedig a mély, lényeges kapcsolatok és érzelmek tapasztalata szükséges.

Emellett megtanultam, hogy mekkora öröm adni. Az öröm pedig azt jelenti, hogy szeretek. Tapasztalom a saját szívemet. Ez az öröm.

Anyámból semmi más sem maradt a végére, mint jóság és szeretet és udvariasság, és néhány kép az életéből, munkájából, és jelenetek a történelemből, a műveltségéből. Ezt tapasztaltam az utolsó hetekben, semmi mást. Megtanultam, hogy mekkora érték a modorunk.

Ez egy elképesztően nehéz és elképesztően gyümölcsöző időszak volt és van. Mélyült a szeretet és nagy volt / van a fájdalom. Köszönöm Tamás, hogy itt voltál és vagy végig, illetve mindenkinek aki időszakosan megkérdezte mi a helyzet vagy mit segítsen.

Anyám olyan ember volt, aki... hosszú történetet lehetne itt írni és már írtam is, de nem másolom inkább ide. Az én szemszögemből Ő egy olyan veszteség, aki ha jó passzban van, nem szenved éppen, akkor bástya, minden helyzetben megvigasztal, tudja hogyan nyugtasson meg, és mindent megtesz mindenkiért, értem is. Ha pedig rossz passzban van, akkor azt szükség esetén félreteszi. Tőle jött mindig az első jókívánság ünnepek alkalmával, neki volt mindig a legfontosabb, hogy jól vagyok. Nekem is nagyon fontos volt, hogy ő jól van.

Néhány (tíz) éve nem gondoltam volna, hogy ezt a kapcsolatot el lehet juttatni ilyen minőségig, elképesztően sok volt a törés, a harc, küzdelem. Rengeteg jóság és szeretet van az emberekben. Technika is kell hozzá és erő, szándék. Cserébe a legtöbbet lehet tanulni, gyarapodni és kapni (adni). A legerősebb támaszaink sokszor azok, akikkel a legnehezebb a viszonyunk. A harag átmeneti.

A kórház, háziorvos, stb.: kifúj, sóhajt. Ne kerüljünk oda. Valahogy Fejér megyéhez lenne jó hivatalos lakóhelyileg tartozni. Az otthoni teljes ellátatlanságnál sokkal jobb Veszprém is. Nagy megnyugvás volt amikor Anyu bekerült végre. Nagyon sok embertelenséget láttam a rendszerben, nem csak a kórházban. Láttam néhány önzetlen és professzionális embert is. Ez nem egy politikai írás, kérlek ne erre a részre válaszoljatok. Köszönöm.

Nekem Anyám és a családom mutatta meg a világot - ahogy legtöbbünknek. Nem utaztunk, helyette érdeklődtünk, tanultunk, olvastunk. Kényszerítés nélkül választhattam irányt, kaptam széleskörű műveltséget. Egy idézetet keresek ide a végére amit Anyukám szeretett, rengeteg verset, dalt és mindent tudott fejből.

Babits Mihály: A második ének (1928)

Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.

Anyukám lecsupaszodása után csak jó és szerető lény maradt. Komolyan mondom, hogy ilyen tömény jószándékot és figyelmet ahogy az utolsó heteiben élt én még emberben nem láttam. Biztos jobban is figyeltem és megjegyeztem. Valószínűleg szép volt a lelkében az ének. Talán mindenkié az. Csak meg kell hallgatni, és előtte lehet, hogy disszonáns hangokat is hallunk.

Ha bárkinek bármi komolyabb válsága van a társaságból vagy a társaság társaságából, szóljatok, itt vagyok.

Üdv,
Balázs


---


A Plébánia nyomtatványán adott válaszok.


1.) Az elhunytra vonatkozó mondatok.
Édesanyám élete nehéz volt. Kisgyermekként gyermekparalízis sújtotta, majd szív, mozgásrendszeri és egyéb betegségek.
A nehézségek mellett a szépséget és szeretetet is ismerte és tanította.
Traumán átesett emberként / családban az emberi kapcsolatok időnként megsínylik ezeket az eseményeket utólag is.
Édesanyámból élete utolsó heteire kizárólag a jóság, szeretet, modor, műveltség és figyelem maradt meg.


2.) Milyen volt az istenkapcsolata, vallásos élete?
Édesanyámtól tanultam imádkozni. Volt Szűzanya-, Jézus- és Istenkapcsolata. A kórházban a többi beteget is közös imára buzdította, egy agyvérzéses néni is imádkozott vele. Kérte, hogy imádkozzunk érte. (Tesszük.)
Édesanyám imája valóságos volt és mély. Másokért imádkozott többet, mint magáért.
Késői életében sokat volt egyedül, ez az időszak sok bölcsességet hozott.
Körülbelül egy évvel ezelőtt Édesanyámnak volt egy Hazatéréshez közeli élménye.


3.) Milyen volt a családjához, munkatársaihoz, embertársaihoz fűződő viszonya?
Édesanyám a családjáért és az emberekért dolgozott. Munkájában gyámüggyel foglalkozott, majd jegyzőként kistelepülések életével. Szerette a szakmáját, haláláig. (Az ötvenes évei közepén vált rokkantnyugdíjassá, 74 évesen hunyt el.)
Többet élt a családért, mint magáért.
Baráti kapcsolata kevés volt, lehet, hogy a fenntartásuk is nehéz volt, ágyhoz, lakáshoz kötötten élt utolsó jó néhány évében. Szerette az embereket, de könnyen talált hibát is.


4.) Mit szeretett csinálni a szabadidejében?
Rendkívül szép gyöngysorokat és fűzött ékszereket készített.
Nagyon szerette a természetet.
Édesanyám olvasott volt, művelt, követte a világ eseményeit. Szeretett nevetni. Szerette a szívhez és észhez szóló alkotásokat.
Amíg volt ereje hozzá, szeretett süteményeket, ételeket készíteni, bőségesen. Finoman és ha lehet egészségesen.
Szeretett dolgok közt böngészni.


5.) Egyéb:
Édesanyám azt mondta az utolsó hetében, hogy egyszerű emberek legyünk, de jó emberek.


---


This was written fresh after her death. I left it raw, as it came out at the time.


Dear J,

Thank you.

I think my mother has passed. Full frontal cortex stroke. The hospital did not inform me, but a fellow patient did.

May she forever rest in peace. Or live or die or vanish or whatever is after life.

Ram Dass or someone said that some part of us dies and some part of us does not. I hope he is right; I don't know.

I loved her very much as long as she lived. Also love her now. We had really bloody and blind times as well, that was a waste of time. And maybe that is not right, it was what it was. This is probably the case when some long-lasting trauma and triggering and such is in play. There was *immense* caretaking and paying attention to the other more than to oneself, too. She was a completely selfless person in that regard. And selfish as well, whenever she had a firm thought or plan of action for whatever end, she made that run through, also through us, by us. She had power and force. She would have arranged these hospital issues a hundred times better than me. She could fight for people, causes. Even our early Covid vaccination was organized by her, from her bed. She lived a unique life. She suffered an awful lot. She could love. Sometimes she was mostly love, caretaking and politeness.

Until I was maybe 15-16, I never heard my mother swear. Then came some darker times, when she swore. In the end months, she did not do anything harsh again, a very careful, polite, responsible, caring, loving, knowledgeable person has passed, the caretaker and engine of her family or anyone her eyes laid on. In her own way.

She showed me the world. And my family as well but mainly her. I was raised with a full view to the world as much as possible. We did not travel, but we had a lot of books, she was busy finding the right books to ignite my imagination, natural sciences, poetry, art, nature, tales, adventure, even fantasy. She arranged a thousand things for me and more. A computer back then, learning languages. Did not force any direction, only gave choices, and only forced that I do learn. Sometimes I resisted. Sometimes I learned from my heart.

Whenever she saw something good and interesting, then she was thinking about a way how to get it for me. Or for us, for the family. That is a big loss, someone who has that unquestionable, obvious, immediate good will towards me, and who also acts on it. People don't seem to do that to each other to that extent. Some people do.

She always comforted me. Whenever she could, with the strength she had. And love. I needed less comforting in the last years, but still, the chance. I still appreciate a good reassuring word. Fuels me.

She lost her mother about ten years ago. I wish she had more support, also by me, but I know that I did what I could. She could be very harsh. I was for many years afraid of it. It still has an effect on my level of trust towards people. She also had her distrust, suspecting wrongdoers. I am trying my best.

Right now, I don't rush to the hospital, don't want to see the corpse while crying, after a reckless and crying drive there — it would be so. Maybe later I will find her at the pathology. We were with her yesterday as long as they sent us out, with R. She was not present in the hospital in the past weeks, maybe it was too much for her or she did not feel that it was her role, but was there yesterday. She lost her mother around the age of thirty. (Edit: she was present fully after my mother's death.)

My mother always loved nature, trees, animals. She was raised in nature. We never managed to get to live in a house together, with a garden, that was the plan though. Too many quarrels, and it did not work out. Either within the narrow family when I was young, or later, in my adulthood with me, so I did not have the needed trust for peaceful co-living.

You are following my problems (and joys) the past years — thank you for that — maybe the above sounds like a reasonable way of doing things accordingly. I am sad about the unfulfilled wishes; I would do good for her also across the line. I hope I did enough good.

Love, love, love.

If anything, these past months helped me or made me know deeper compassion, and deeper levels of love, and also the transience and pointlessness of focusing on outer layers of rust and edges and hurt. It thought me a deeper and more practical compassion, presence, being there, the importance of actively reaching out and paying attention to people. The joy (feeling of love) while giving and doing good for another person or being.

I hope B is and will be as easy as possible, and that you have an easy time as well. I am with you in that situation. I understand it more in this past half a year than I did before, because now I have seen it.

Maybe if I tell people that I need encouraging words from time to time they would listen.

I have only a few friends who actively ask about the situation. Can it be that it is too much for some of them? Or some of them just cannot get it or know it? A couple of them are still in the phase when they do not speak with their parents for years because of some sort of a grudge. (Edit: this is a sad case, mutually.)

Anyway, in attachment a nice tree just in front of my window in the garden. May all beings be happy!!!

Love,
Kingfisher